Bevezetésként azzal kezdem, hogy akik szeretnének környezettudatosabban élni, azokat gyakran visszatartja az az elképzelés, hogy "Ááá, én sose leszek olyan jó ebben, mint (ide behelyettesítendő egy olyan kis vagy nagy körben ismert személy neve, aki 1000-es szinten tolja a fenntarthatóságot)!" És ezért azok, akik szeretnének környezettudatosabban élni, legyintenek az egészre egyet, és úgy döntenek, hogy akkor inkább nem is próbálkoznak, jól van minden úgy, ahogyan van.
Emiatt az elképzelés miatt szeretném hangsúlyozni, hogy az alábbi tevékenység egyáltalán nem megszokott nálam. Vannak olyan pontjai az életemnek, amikben én is 1000-es szinten tolom a fenntarthatóságot, de amiről most írok, nem tartozik ezek közé. Azért tartom fontosnak ezzel kezdeni a mai posztot, mert a klímaszorongás egyik negatív következménye a greenshaming / ecoshaming, magyarul a fenntarthatóság miatti megszégyenítés.
Azok a személyek, akik 1000-es szinten tolják a fenntarthatóság egy vagy több szeletét, sajnos ritkábban vagy gyakrabban elkövetik azt a hibát, hogy lelkiismeret-furdalást keltenek azokban, akik kevésbé környezettudatosak. Én is el szoktam követni ezt a hibát. Arról, hogy miért követjük el ezt a hibát, könyvtárnyi szakirodalmat lehetne írni, egyelőre maradjunk annyiban, hogy evolúciós okai vannak. (Írok majd róla részletesebben.)
De a gyereknevelésnek hála megtanultam, hogy megszégyenítéssel nem lehet hosszútávú eredményt elérni, így nagyon igyekszem odafigyelni, hogy ne megszégyenítéssel, hanem bátorítással hívjam fel a figyelmet a fenntarthatóság fontosságára.
És akkor az igen részletes bevezető után következzen a mai poszt konkrét témája. Az ünnepek az egész világon, de Magyarországon tutira, embert próbáló étkezési szokásokkal járnak. Az "aki szeret, etet" elvet gyakorlatilag fogantatásunk pillanatától érzékeljük és tapasztaljuk, így teljesen normálisnak hat a tizenhat fogásos ebéd vagy vacsora december huszonnégy és január egy között bármikor. Természetesnek hat bizonyos társadalmi rétegekben. Viszont a koronavírus kirobbanásától kezdve a háború okozta élelmiszerellátási nehézségeken keresztül az energiaválságig most folyamatosan azt tapasztaljuk, hogy bizony egyre nagyobb erőfeszítéseket igényel az ünnepi étkeket az asztalra varázsolni. És bizony egyre több család van, ahol ugyanez a helyzet a hétköznapi étkekkel is.
Ezért döntöttünk úgy idén, hogy december huszonötödikén elvisszük az előző napi vacsorából megmaradt adagokat egy szeretetládába. December huszonnegyedikén szépen megvacsoráztunk, aztán kiporcióztunk három adagot dobozokba és másnap reggel elautóztunk az egyik szegedi szeretetládához. Szintén szeretném hangsúlyozni, hogy ennek nemcsak karitatív, hanem önös okai is voltak. December huszonötödikén ugyanis megkezdtük szokásos roadshow-nkat. Először anyukámhoz mentünk ebédre, aztán a bátyámhoz vacsorára, másnap pedig a párom családjához. Egyrészt mivel útra keltünk, nem otthon ettünk, és hazafelé szokás szerint csomagokkal jöttünk, mert mindenhol csomagoltak nekünk kaját. Magunkkal pedig nem vihettük, amit huszonnegyedikén főztünk, mert azzal vérig sértettünk volna mindenkit. Ezért az élelmiszerpazarlást elkerülendő elvittük az általunk főzött ételeket a szeretetládába. (Az ételintolerancia miatt mi ráírtuk, hogy mit raktunk a dobozba, és a biztonság kedvéért celluxoztunk egy-egy favillát is a dobozokhoz.)
Először cselekedtünk így, ezért mindenkit arra bátorítok, hogy a szilveszteri menüből megmaradt adagokat bátran vigye el a legközelebbi szeretetládába. Mindent csak elkezdeni nehéz. 2023-ban tegyünk egy kicsivel többet az élelmiszerpazarlás ellen.
