Nagyjából október környékén jelennek meg először az 24 csokikockát tartalmazó, előre gyártott, adventi naptárak az üzletekben. Igy hát ezidőtájt én is elkezdtem gondolkodni, hogy milyen legyen a miénk. Láttam néhány éve egy nagyon ötleteset, ami vécépapír gurigákból készült. Fenyőfa formában voltak a gurigák egymásra fektetve, és beléjük voltak rejtve a kis meglepetések. Sokáig úgy terveztem, hogy a miénk is ilyen lesz, így szorgalmasan gyűjtögettem a gurigákat egész évben. Aztán gondolkodtam, hogy milyen édességeket tegyek bele. Gumicukor, bon-bon, nyalóka. Aztán egyszer csak belémhasított a gondolat: mikuláskor habzsi-dőzsi, karácsonykor habzsi-dőzsi, szilveszterkor habzsi-dőzsi. Ráadásul hozzánk a gólya decemberben pottyantotta le a gyerkőcöt, így még a születésnapkor is habzsi-dőzsi. Emellett tényleg egész decemberben édességgel akarom tömni? Jó, akkor édesség sztornó. Legyenek apró kis meglepetések. De itt rögtön bekapcsolt a vészvillogó. Már most sem győzöm rendezgetni a bisz-baszokat, ráadásul a gyerek olyan fantasztikus módon emlékszik mindegyikre, hogy folyton attól parázok, hogy valamelyiket szem elől tévesztem. Úgyhogy nagyon gyorsan lebeszéltem magam erről a verzióról is. Jó, de akkor mégis mi legyen a naptárban? És ekkor kezdtem el kibogozni magamban, hogy mi az advent lényege. A hagyomány szerint a gyermeki türelmetlenségnek és az édesanyai leleményességnek köszönhetjük az adventi naptár létezését. Tehát az a fontos, hogy a kisgyermekek érezzék az idő múlását, lássák, hogy napról-napra közelebb vagyunk a karácsonyhoz. Korántsem arról szól, hogy a gyereket tömjük egész decemberben csokival. Ez megnyugtatott, mert így nem kell lelkiismeret furdalást éreznem, ha esetleg a gyerek számon kér, hogy az óvodai pajtásai miért találnak édességet minden nap a naptárban.

Rendben, sem édesség, sem apró holmik. De akkor mégis mi? És akkor jutott eszembe Kádár Annamária, mesepszichológus egyik előadása, amiben arról beszélt, hogy az a gyerek, akinek van családtörténete, valószínűleg jobban helyt fog állni. Végeztek egy kutatást, és azt találták, hogy azoknak a gyerekeknek, akik többet tudtak a saját családjuk történetéről, sokkal nagyobb volt az önbecsülésük. A reziliencia az a képesség, hogy stresszhelyzetben, konfliktusok esetén mennyiben vagyunk képesek visszatérni saját magunkhoz. Aki többet tud a családjáról, sokkal rugalmasabb, sokkal hamarabb képes visszatérni a belső békéjéhez, derítették ki kutatások. (...) Esténként jó lenne ott ülni egy órát a gyerek ágya mellett, és mesélni, beszélgetni vele, lecsendesíteni körülötte a világot. Ez teremti meg a bizalmas gyerek-szülő kapcsolatot, amikor megbeszélik a legbanálisabb eseményeket is. Itt kezd kialakulni a gyerek élettörténeti narratívája - olvashatjuk a cikkben. 

És ekkor végre állt össze bennem a kép. Előhívattam 24 fényképet a családunk tagjairól. Minden nap sorra kerül valaki. Beszélgetünk a családfánkról, a közös élményekről, alkalmakról. Vettem papírzacskókat, felragasztottam őket raffiaszalagra, majd háromszor nyolcas elosztásban a szekrényünk oldalára. (Egyelőre csak ennek a blogbejegyzésnek az illusztrációja kedvéért. Elsejéig még leszedtem.) Papírzacskó helyett használhatsz borítékot, és mind a papírzacskót, mind a borítékot dekorálhatod is. Mi nagy család vagyunk, így jutott minden napra valaki, sőt mivel tényleg nagy család vagyunk, egy-egy napra nemcsak egy családtag, hanem a nagycsaládból egy kisebb család. Ha Ti kis család vagytok, akkor az is nagyon jó megoldás, ha az egyik napon beszélgettek a családtagról, a következő napon felhívjátok. Ez erősíti a családi kötelékeket, a gyerek önbizalmát, és a naptár eredeti funkcióját is betölti: nagyon jól eltelik az idő.

És persze minden családban vannak nehéz helyzetek. Ezeket nem szabad megkerülni, kihagyni - hangsúlyozza Kádár Annamária. „Mindent el lehet venni valakitől, de a történetét nem. A története mindenkivel együtt nő, és úgy lesz koherens, ha nem lúgozzuk ki: a jót is, a rosszat is tartalmazza, mindent, amin csak keresztülmentek. Minden családban vannak traumák. Ha ezekkel együtt nő fel a gyerek, az erőssé teszi őt. A gyerekeknek van egy saját perspektívájuk, ezért be tudnak illeszteni a saját történetükbe minden negatív dolgot. Nem kell előttük titkolózni, sokkal könnyebbé tudjuk tenni a gyerekek életútját, ha megtanulnak megküzdeni a családból jövő sárkányokkal.”